Papp-Für János: Hipnagógia
Amikor Papp-Für János Hipnagógia című verseskötetéről gondolkodom, akarva-akaratlanul is nem a könyvet vagy a benne lévő verseket, hanem sokkal inkább a könyvtárgyhoz való viszonyulásomat veszem alapul. Miután az olvasás feltétele a befogadó aktív közreműködése, nehéz is ezt a legtöbb esetben többedleges szempontot nem felülre pozicionálni, mert minden ebből a pontból indul ki és ide is tér vissza.
A kortárs olvasók számára már egyáltalán nem számítanak ritkaságnak a vizuálisan is izgalmas könyvek, mégis ritkán lehet találkozni olyan szépirodalmi kötettel, amely interaktív olvasói ,,beavatkozást” igényel – Peer Krisztián 42 című verseskötete óta legalábbis nekem nem került ilyen könyv a figyelmem elé. Papp-Für János Hipnagógia kötete oldalpárokat sorakoztat, amelyek közül a páratlan oldalon mindig a főversből kiragadott szavak szerepelnek, és tükör segítségével olvashatóak. Konceptkötet lévén ezt a gesztust nem is lehetne másként kezelni, mint a koncepció szerves részeként. Vizsgáljuk is meg a versek felől közelítve, hogy mit ígér és mit teljesít a könyv legfeltűnőbb eleme.
A Hipnagógia egy nagyon erősen koncepcióvezérelt kötet. Olyannyira, hogy azt az illúziót kelti, mintha egyenesen egy verseskötetként lett volna megírva, nem is különálló költemények tematikus összefűzéseként működne. A versek formailag és stilisztikailag többnyire egységesek, nem tartalmaznak sortöréseket, kapitális mondatkezdéseket, és mind ráfűzhetőek a címadó hipnagógia szóval leírt jelenségre, amely az orvostudományban az álom és az ébrenlét közötti állapotot jelenti. A kifejezés a kötetben azonban több határterület leírójává válik, nem csak álomról és ébrenlétről szól: valóság és emlékezet, tény és fikció, gyermekkor és felnőttkor, isteni és emberi határaira bővül az oldalakon keresztül a fogalom. ,,A félig leeresztett rolók mögött majdnem elfelejtett emberek állnak” (17.) – írja le a körúti anziksz című vers a kötet dinamikáját a félig látható, félig láthatatlan történések és a ,,majdnem” élményén keresztül. Legtöbbször azonban a félig üresség az, amit látunk, a hiány dramaturgiája lesz a szervezőelve ennek a poétikának: ,,valahol engem ebben a fázisban hagyhattak abba” (25.) – mondja a grafitrajz című vers lírai énje.
Az atmoszféra, amit a legtöbb vers megteremt, erősen az álmok szerkezetét hívja elő, a könyv így akár álomnapló-imitáció is lehetne, de a sajátos időkezelések miatt a szövegek ennél komplexebb teret hoznak létre. Több versben nem vagy alig szerepelnek igék, emiatt a múlt-jelen-jövő tengelyen nem tudnak elhelyezkedni, az időbeli kapaszkodás lehetőségét az állandó lebegés érzete váltja fel. Amikor pedig mégis időjelölő szerkezetekkel találkozunk, nem egyértelmű, hogy a jelen idő az emlékezés, az álom jelen ideje, vagy a történésé. Ez a mozzanat tág asszociációs teret hoz létre: az impressziókon alapuló versek lehetnek múltból a jelenbe átragadt emlékek, jelenben megélt múltfájdalmak vagy múltbéli álmok jelen idejű felidézései – felcserélhetővé és szétválaszthatatlanná válnak ezek a rokoncselekvések. Az egy mese térfogata című ciklusban ez különösen izgalmassá válik, mert versei bár gyerekperspektívából, de nem mindig gyerekhangon szólnak: ,,a testvéreim még nem tudják, de hamarosan megszületnek. szeret, nem szeret, szeret, nem szeret, szeret. mindig másvalakikre gondolok. és mindig olyanokra, akik csak lehettek volna boldogok.” (47.)
Az álom és emlékezés nehezen szétválasztható kettőse mellé egy harmadik szinten az irodalom működése, a valóság fikcionalizálása, illetve a fikció valóságba való visszahatása is előkerül egy lehetséges olvasatban. ,,Ha véletlen olyat álmodnék, ami másnak rosszat tehet” – szólal meg a szentháromság című vers szintén gyerekperspektívából. A lelkiismeretfurdalás tematizálásában összeér az álom, az emlékezet és a költészet megfoghatatlansága: itt az álom egy olyan dologként tételeződik, amiért bűntudatot lehet érezni, hiszen, mint a többi rokonfogalom a könyvben, bár valamilyen szinten elrugaszkodik a valóságtól és működése ösztönös, mégis a saját tudat szüleménye. Egy rémálom vagy egy durvaságot tartalmazó fikcionalizált szöveg még ha kontrollálatlanul is jött létre, mégis valahol arról szól, hogy a képzeletünknek megvan a képessége arra, hogy odáig is elérjen, ahová nem feltétlenül szeretnénk.
Ezek a hibrid, tértelen és időtlen képek mintegy átszűrődnek a vers beszélőjén anélkül, hogy strukturálná vagy formálná őket, emiatt sajnos gyakran bár a koncepciót erősítik, nehezen értelmezhetővé válnak: nem mindig világos például az, hogy éppen ki beszél és kinek, és emiatt sokszor tét nélkülivé válik a beszéd. Az én, a te és a mi szólamai váltakoznak főként a kötetben, de az, hogy éppen kit értünk a személyes névmások mögött, az folyamatosan változik, az is előfordul, hogy például összemosódik egy isteni vagy egy szerelmi kapcsolat. A ,,mi” többese legtöbbször nem egy konkrét, identitással rendelkező csoportra vonatkozik, hanem a szakrális versekben egy általánosító gesztus az isteni nagyság oppozíciójaként (mi emberek és Te, az Isten szembenállása): ,,bűzlünk kihantolt elveink fölött, mint egy napokkal ezelőtt partra húzott heringcsapat”. (31.)
Nyelvi koncepcióként értelmezhető az is, hogy a legtöbb vers nominális stílusú, rengeteg jelzőt, főnevet, halmozást tartalmaz, igét pedig, mint már egy más okból említettem, alig – az alvó vagy szimbolikusan alvó ember pozíciója pontosan egy ilyen mozdulatlan pozíció, ahol a képzelt jelenetsorok mozgalmasságot teremtenek, de valódi cselekvésre képtelenné tesznek. Már rögtön az első, történetek című vers kijelöli ezt az irányt: a majdnem húsz soros versben mindössze a fúj ige szerepel. Ez koncepcióként és versbeszélői pozícióként rendkívül izgalmas, az olvasás élményét azonban itt is nagyban gyengíti a jelzők sűrű egymásutánja, a rengeteg összetett költői kép – elveszek az értelmezésben, elvonják a figyelmemet a szavak értelméről és üres hangzókká válnak. Egy példa: ,,nagy, fényes csőr az égen a repülés, a Hold lopott, földreesett dió, megroppan talpam alatt, mint egy véletlen földreesett csigaház.” (35.) – a két költői képben az azonosító és a hasonlító előtt is duplajelzők vannak, látható, hogy a képeken belül is nagyon sűrűn sorakoznak az alakzatok. A folyton eltérő absztrakciókra invitáló képek nehézzé teszik az összefüggések megtalálását, megtörik a fluiditást, a váratlan és a meglepő képzettársítások megalkotásának gesztusa a nagy jelentések létrehozásának igénye inkább csak azt eredményezi, hogy a versek egy része leginkább hangulatvers tud maradni. Ezzel nem a hangulatverseket jelölöm meg pejoratív értelemben, hanem a kötetben található versek lehetőségeit: úgy gondolom, hogy több esetben nem ez lett volna a cél, és az egyébként erősen gondolati vonalra halmozódtak a nyelvi bravúrok, amelyek aztán út közben terhessé váltak. Ez a címadás jellegéből is látszik, mintha egy nagyon lényegi megközelítésre vágynának a szentenciózus ciklus- és verscímek: ,,egy mese térfogata”, ,,egy kert esztétikája”, ,,egy indulás romantikája” – az eggyel jelölt pillanatnyiság a specifikusságon túl lényegi megfogalmazást sejtet, és egy nagyobb vállalást ígér. Az én befogadásomban sokkal jobban működtek azok a versek, ahol a képzsúfolás nincs jelen ilyen mértékben, erre az újjászületés című verset jó példának tartom: ,,itt már nem kérheted, hogy inkább hasra fektessenek” (38.) – a konkrétság is létrehozza, sőt, erősíti a zaklatottságot, talán mert ilyen módon nyelvileg a valósághoz sokkal közelebb áll, és nem tompítja absztrakciókon keresztül a fájdalmat.
És akkor vissza a tükörhöz ezzel a tudással, a tárgyhoz, ami az eszköze annak, hogy a páratlan oldalak sorai olvashatóvá és értelmezhetővé váljanak. Egy feltételes olvasási helyzet megteremtése merész vállalás, mert titkot ígér, majd beavatást. Az olvasó beleegyezik a könyv olvasásához kínált eszköz használatába, hogy hozzáférhessen az értelmezéshez (hasonló a képlet, mint a 42-nél: aki nem hajlandó a lapokat eltépni vagy elvágni, az nem olvashatja el a verset). Ha azonban nincs az elrejtés mögött ott a titok, az csalódáshoz vezet: az aktivitás izgalmával minimum fel kell érnie a rejtett tartalomnak, de inkább meg kell haladnia azt, hogy egy öncélú eszköznél többé tudjon válni. A Hipnagógiában ez részben teljesül, részben nem. Teljesül először akkor, amikor megértjük a tükröt. Bevallom, én először azt hittem, hogy azért van a könyv hátlapjának belsejébe helyezve a tükör, mert a könyv utolsó mozzanataként kellene majd valami olyat látnom meg benne magamról, amit előtte sosem, a tükrözött szavakat pedig csak designelemnek hittem, amelyeket nem próbáltam kiolvasni. A páros oldalak szavainak mintegy tintanyomatszerű átragadása a páratlan oldalakra azonban nemcsak vizuális bravúr, hanem az álmok és az emlékezés mechanizmusáról is szólnak: mindkettő ugyanis erősen szelektív folyamat. A nagyversekből kiragadott szavak összeolvasva sokszor valami egészen mást jelentenek, mint amit a túloldali szövegből sejteni lehet, és ott, ahol ez az ellentét megtörténik, az nagyon izgalmas. Az oldalpáronként ismétlődő repetitív cselekedet azonban sokszor nem fed fel új értelmet, főleg azokban az esetekben, amikor a fővers is csak hangulatversként tud működni és ezért a csonkított verziójától sem várhatunk el mást.
A tükrön túl is rengeteg vizuális elem tartozik a kötethez, sőt, talán túl sok is. Egyfelől vannak a tükrözött oldalak, a nem hagyományos nyomdai méretezésben kivitelezett négyzetes kötés, vannak benne megvastagított, félkövér betűvel kiemelt névelők, amelyek funkcióját nekem nem sikerült megfejtenem, és mindezeken felül a korábban részletezett sűrű képekben való gondolkodás is jellemzi a könyvet. A befogadás így nagyban vizuális élmény, ami azért kár, mert mindeközben engem a fogalmi réteg, ami alatta van sokkal jobban foglalkoztatott. Figyelemreméltó könyvtárgy és könyv a Hipnagógia, ugyanakkor én nem kaptam meg tőle azt a titkot, amelybe beavatást ígért, sokkal inkább a titok szerkezetét, a titok hangulatát, a titok tárgyi, és nem lényegi valóját sikerült megtalálnom benne. Az egyébként nagyon izgalmas és egyedülálló koncepcióba, úgy gondolom, több minden szeretett volna beleférni, mint ami aztán ténylegesen belefért.
Papp-Für János: Hipnagógia, Magyar Napló, 2021.
Hozzászólások